Elképesztően dilettáns cikket olvastam az SM-ről egy lapban, ami arra késztetett, mint érintett megszólaljak az ügyben.
Hogy valójában mi az SM?
Elég megdöbbentő, de a tudomány mai állása szerint egy homályos halmaz, amelybe belesorolódik minden olyan, a központi idegrendszert érintő tünet, amely másba nem illik bele.
Nem tudni mi állhat a betegség hátterében, ezért gyógyíthatatlan, viszont a
Teljesen érthetően, egy olyan autoimmun / a szervezet a saját fehérjéit betolakodónak “gondolja”, ezért annak elpusztítására törekszik/ állapot, amely leginkább az idegszálakon lévő védőburkot építi le. Ezek közvetítik az ingerületet.
Kiválthatja bármi, és ez komoly, bármi, egy vírus fertőzés, egy baktérium okozta gyulladás, olyasmi, ami ellen , hadrendben állnak a fagociták /ez a falósejt, ami bekebelezi az betolakodókat., miután velük végzett egy téves értelmezés okán tovább halad és a saját mielin réteget falatozza tovább.
Maga a diagnózis felállítása hosszú folyamat , szükséges a teljes neurológiai vizsgálat, az agyi MRI, végezetül az agyi- gerincvelő folyadék levétele is.
Tény, ha a Shub-ot időben felismerjük és azonnal felkeressük a neurológusunkat, akkor ő késedelem nélkül szteroid infúzióra köt, ez pillanatok alatt megállítja az autoagresszív /önpusztító/ folyamatot.
Bevált kezelési mód továbbá az interferon / olyan fehérje, amely képes az immunmodulációra/ injekció alkalmazása, ez történhet otthon, 2 naponta, zsírszövetbe szúrva, vagy hetente 1x izomszövetbe, azt mindig az orvos adja be.
Nem célszerű a test totális kimerítése, hiszen önmagában a gyógyulási folyamat is rengeteg energiát emészt fel, így nem véletlen az SM állapotúak fáradékonysága.
Érdemes tudomásul venni, minden ember másként reagálja le a történéseket, ezerarcú-kór az SM másik elnevezése, mert néhány történés után, akár egy élethosszig tartó tünetmentes állapot, nyugalmi szakasz is bekövetkezhet, de a másik véglet sem ritka.
Talán az sem elhanyagolható, lelkileg hogyan éljük meg.
Találkoztam olyan sorstársakkal, akik teljesen belelovalták magukat, képtelenek voltak elszakadni az általános sztereotípiáktól, így nagyon hamar társukká vált a tolószék.
Találkoztam olyannal is, aki a nyugalmi szakaszban felelőtlen módon élt vissza a tünetmentességével, ők a boldog felszabadultságból zuhantak vissza a valóságba.
Találkozom olyannal is, aki együttműködik a neurológusával, evidenciában tartja a tanácsait, a tapasztalatait és ezzel az útmutatóval, valamint a saját győztes, de nem hurrá-optimista, realista attitűdjével tudja úgy élni a mindennapjait, hogy igazából nyomokban látni csak rajta az egykori shubokat.
Kétségtelen, végig kell haladni a stációkon, megéljük a “miért pont én?”, a ” nem akarok tolószékbe kerülni”, a “nem hiszem el, téves diagnózis”, majd az elfogadás állomásait.
Számomra talán akkor vált kevésbé rémisztővé, amikor már egyszerűen csak egy tudományos vagy orvosi definicióként tudtam a saját szklerózis multiplexemre gondolni.
Sok éve vagyok remisszív szakaszban, ami nem jelenti azt, hogy elfelejtettem azt a min. 16 történést, ami totál kriplivé változtatott akkor, nem jelenti azt, hogy elfelejtem azokat a mindennapi küzdelmeket, ami segítettek kivergődni abból és nem elhanyagolható ma sem az az energia, amivel az un. egészséges emberek életét élem.
Tehát, mint nagyon is érintett, aki sok SM állapotú ember sorsát ismeri, nem csak a sajátját, azt gondolom, mielőtt bármelyik publicista merő jó szándékból megjelentett egy cikket, sokkal széleskörübben tájékozódjon, hiszen egy olyan dolgot sugall, amely hosszútávon kifejezetten kártékony és ártalmas!
Magam, akinek volt részem abban, hogy a saját neurológus főorvosom jelentette ki:
– 30 éve praktizálok, rengeteg autoimmun beteget, azon belül, igen sok SM állapotút kezeltem, de soha nem találkoztam még Önön kívül olyannal, aki meg akart és meg is tudott gyógyulni”
Még sem merem kijelenteni, nekem már nincs szklerózis multiplexem, mert király vagyok, zseni és maga a csoda, csak annyit mondok, sikerült elérnem egy talán tartós nyugalmi szakaszt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: